A kőolaj régi ismerőse az embernek. Perzsia, Babilónia hatalmas területein, a mai Baku környékén évezredekkel ezelőtt is lángoló nagy naftaforrások fénye színezte vörösre az eget.

A múlt század Nyugat-Európájának tudósai nem foglalkoztak a kőolajjal. A gőzgépeket szénnel fűtötték, a városokban gázzal kezdtek világítani. Amerikában pedig csak legyintettek, ha szóba került: Itt nem terem efféle. Így volt ez a 19. század 50-es éveinek elejéig. Ekkor egy Georg Bummel nevű kémikus egy üveg zavaros folyadékot elemeztetett. A szakvélemény szerint olyan folyadék birtokába jutott, amelyből egészen egyszerű módon, kevés költséggel világító olajat, gázt és paraffint lehet előállítani. Bummel megalapította az első petróleumvállalatot, a Rock-Oil céget, feltételezve, hogy Amerikában nagy mennyiségben kell lennie az elemzett minta szerinti folyadékból, amit Titusville városka mellett találtak. Megbízott egy Drake ezredes nevű urat - aki ugyan sosem volt katona, a magas katonai rangot és egyenruhákat saját maga adományozta magának. Ez az agilis kutató - aki korábban a New Heaven-i vasútnál volt kalauz - két évig hiába kutatott Titusville környékén. 1859-ben innen továbbállt, és társult egy Tarentumban lakó kútfúróval, William Smith-szel, hogy együtt kutassanak tovább. 1859. augusztus 27-én kimentek, hogy megnézzék, mi van a fúrással. A 23 m mély kútból fekete színű, sűrű folyadék bugyogott a felszínre, és lassan terjedt, mint valami óriási tintafolt. Vederrel kezdek merni, majd szivattyút állítottak munkába. Az első napon 24 hordó, vagyis több mint 3 tonna olajat adott az első amerikai kút. A pennsylvaniai olajpocsolya hamarosan véres tengerré duzzadt. Háborúk robbantak ki a következő évtizedekben a "lángoló víz" miatt. A monopóliumok világméretű fegyveres összecsapásai mellett a tudományos csetepatékra is sor került abban a kérdésben, hogyan került a föld mélyére a kőolaj.

A jellegzetes skót népviselet csak a skóciai Felföld, tehát nagyjából az ország hegyes, északi fele lakosságának sajátossága. Részei: zubbony, térdig érő "szoknya", térdharisnya, a plédnek nevezett hosszú takaró, a vállon átvezetve és csattal megerősítve, továbbá az övön függő, szőrmés bőrerszény, végül lapos szövetsapka.

A kilt - amit szoknyának nevezünk - eredetileg a test köré csavart szövetdarab, amely hónaljától térdig ért; csak az utóbbi 2-300 évben lett szoknya alakja. Az igazi skót kilt most sincs összevarrva; az egymásra hajtott széleket biztosítótűvel tűzik össze. Ez az ősrégi viselet a múlt század folyamán megszűnt népviselet lenni a szó szorosabb értelmében. Most csak parádés alkalmakkor viselik, főleg a birtokos nemesurak és kíséretük, mint a régi nemesi nemzetségek, a clanok képviselői. De ez a hadsereg skóciai ezredeinek egyenruhája is.

Sokan vitatják az örök szerelemvalóban létezik, úgy tartják, ez csak  a regények, versek képzeletvilága, amelyet az emberek valósnak gondoltak, azért boldogtalanok, mert egész életükben ezt keresik, erre a nem létező csodára várnak. Nincs sírig tartó szerelem, hiszen legjobb esetben is átalakul valami mássá, szeretetté, összetartozássá.

A színházjegy története a színház legősibb korába nyúlik vissza. Eredete körülbelül arra az időpontra tehető, amikor a színielőadás kilép a vallásos kultusz keretei közül, és színészek által, közönség előtt bemutatott produkcióvá válik.

Tehát már a régi görögök is ismerték a színházjegyet, ők a maguk idejében szümbolonnak mondták a korong alakú érmét, amelyet ólomból, csontból, agyagból, sőt elefántcsontból készítettek. A görög színház belépődíja egy előadási napra két obulus volt, míg a három játéknapra kiterjedő drámai trilógia belépődíja egy drachma volt.

A só a cserekereskedelem egyik legősibb tárgya. A karavánok évszázados útvonalaikon, országokban, sőt földrészeken át hordták a selyemmel, elefántcsonttal, fűszerekkel együtt. Gyakran királyi monopólium volt, nemcsak az ókorban, hanem még az újkorban is.

A régészek szerint a kőeszközök és fegyverek pattintásához szükséges tűzkövön és szarukövön kívül ez volt a második ásványi nyersanyag, amellyel a kereskedelem első, ősi formája megindult.

Ahogyan az ünnep eredete, úgy a Bálint-nap névadója is a homályba vész. Teljes bizonyossággal nehéz lenne azonosítani azt a személyt, aki a Valentin-napi hagyományok kötődnek. (Ebben a tekintetben a Mikuláshoz hasonlít egy kicsit a Bálint-nap.) A legfőbb gondot az okozza, hogy Szent Bálint (Valentin vagy Valentinus) akár három is lehetett az ókori Római Birodalom hanyatlása idején, a kereszténység megjelenésekor, illetve kicsit később.

A három Valentinus nevű keresztény mártír közül az egyik egy pap lehetett Rómában, egy másik talán püspök volt Interamnában (a mai Terniben, nem messze Rómától), a harmadik vértanú pedig Africa provinciában élhetett. A szent személye, illetve születési helye és ideje sem pontosan ismert, halála pedig szintén bizonytalan.

Bálint neve mindenesetre nem szerepelt a 354-ben készült két mártírlistán, viszont 496-ban – mások szerint 498-ban - I. Gelasius pápa már elrendelte az ünnepét, s Szent Bálint a szerelmesek, a lelki betegek és az epilepsziától szenvedők védőszentje lett. A római katolikus naptár szerint 1969-ig ünnepét február 14-én tartották, amikor kivették a külön napon ünnepelt szentek sorából. Ez a nap azonban ma is Bálint, illetve Valentin névnapja.

A Bálint-napi szokások eredetét sokan azzal magyarázzák, hogy Szent Bálint, Terni (Interamna) püspöke a 14. században a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé vált Angliában és Franciaországban. Egy történet szerint ugyanis - mielőtt keresztény hite miatt II. Claudius császár idején kivégezték - Bálint a hite erejével börtönőre vak leányának visszaadta a látását, majd február 14-ei kivégzése előtt búcsúüzenetet küldött a lánynak, „A te Bálintod(tól)” aláírással.

Goethe fiatal korában szeretett a szabadban, folyóban fürdeni - erre élete derekán mint ifjonti bolondságra gondol vissza. Angliában viszont a 18. század második felében már divattá vált a tengeri fürdőzés; az angol példa nyomán 1793-ban megnyílik az első német tengeri fürdő is a Keleti-tenger partján, Heiligendammban.

Manapság már csak néhány társasjáték tartozéka a kocka, néhány évszázaddal ezelőtt tiltott, de buzgón űzött szerencsejáték volt - de hogy kezdődött?

Csaknem ötezer évvel ezelőtt már a maihoz egészen hasonló kockát használtak Mezopotámiában és Indiában, de nem játékra, hanem a jövendő megtudakolására, jóslására. A véletlen mögött az eseményeket irányító istenek, szellemek kezét látták, s a kockadobásokból jóslatokat olvastak ki a köz- és magánélet számos fontos mozzanatánál. Jóskockával jövendölték meg az év sorsát sok évkezdő rítusban; ez a sok ezer éves jósgyakorlat szinte napjainkig élt Tibetben, ahol újévkor a Dalai lámát helyettesítő szerzetes, a jalno, kockát vet a "bűnbakokkal". Ha a jalno győz, az év szerencsés lesz, ha a bűnbakok: szerencsétlen. Ámde így túlságosan nagy lett volna a szó szoros értelmében vett kockázat, így hát a jalno olyan kockával játszott, amelyen csupa hatosok voltak, míg a bűnbakokén csupa egyesek. Ami biztos, az biztos...

A méhkas lépeinek és, sejtjeinek szabályos rendszere sokat foglalkoztatta a 18. század tudósait. E században az volt a vezérgondolat, hogy a világ tökéletes. A világ általános tökéletességének egyik következményeként kimondották például, hogy a természet a lehető legnagyobb eredményt, a maximumot a lehető legkisebb anyagi áldozat, a minimum révén éri el. A maximum-minimum törvény igazolása érdekében a hőmérős Reaumur megmérte a méhek sejtjének lapjai közötti szögeket. A matematikusok pedig kiszámították, mekkorának kellene a szögeknek lenniük, hogy a maximum-minimum törvény értelmében a legnagyobb hely álljon rendelkezésre a lehető legkevesebb viasz felhasználásával. Az eredményben azonban valami nem stimmelt. A mért értékek csak megközelítették a számítottakat. Úgy látszott, a méhek eltérnek a világ "tökéletességének" törvényétől.

Vajon úgy rendelte a sors, hogy a tudomány és a vallás kölcsönösen ellensége legyen egymásnak? Minden kisiskolás tanulja, hogyan kényszerült térdre Galilei, hogyan kellett visszavonnia tanítását, amely szerint a Föld forog a Nap körül. Azt is tanulja, mennyire felzúdult megint az egyház 1859-ben, amikor Charles Darwin közzétette A fajok eredete című művét, kifejtve benne, hogy minden élő szervezet, az embert is beleértve, hosszú, lassú evolúciós folyamat eredménye. Még ma is sok keresztény - különösen Amerikában, az úgynevezett teremtéselvűek tábora - azt hangoztatja, hogy az emberiség eredetének igaz magyarázata a Genezis könyvének korai fejezeteiben lelhető fel, nem pedig valamely tudományos felfedezésben.

Ám az evolúció és a vallás kölcsönhatása nem merül ki a szembenállásban, a konfliktusban. Viszonyuk összetettebb ennél. Az evolúciós gondolatok maguk is a vallásból fakadtak. Az ókori görögöknek fogalmuk sem volt haladásról, irányított időről és az emberiség létrejöttében kicsúcsosodó lineáris történelemről. Ez az elképzelés a zsidó-keresztény gondolatvilág öröksége, és a legkorábbi, XVIII. századi evolucionisták - olyan emberek, mint Charles Darwin nagyatyja - e vallási eredettörténetek jegyében alkották meg elméleteiket.

Magát Darwint is nagymértékben befolyásolták a keresztény eszmék, különösen ott, ahol a legkevésbé várnánk: abban a tézisében, amely a legnagyobb veszedelem az egyházra nézve, abban, hogy az evolúció hajtóereje a természetes kiválasztódás. Darwin okfejtése szerint több szervezet születik meg, mint amennyi képes fennmaradni és szaporodni, s ez létharcra vezet közöttük. A harc kimenetele részben tükrözi a győztesek és a vesztesek közti fizikai és viselkedésbeli különbségeket. Azokból lesznek a győztesek, akik jól alkalmazkodnak környezetükhöz, vagyis akik kifejlesztik magukban a fennmaradáshoz és a szaporodáshoz szükséges képességeket.

Éppen az alkalmazkodás hangsúlyozásában mutatkozik meg Darwin keresztény neveltetése. Isten létezésének egyik hagyományos érve a teleológia - a természet célszerűségéről, célirányosságáról szóló tan -, amely kiemeli, hogy az élő szervezetek és részeik egymáshoz alkalmazkodva, szervesen összefüggő rendszert alkotnak. Eme érvelés szerint e célszerű rend nem jöhetett volna létre valamilyen magasabb értelem alkotó tevékenysége nélkül. A szem olyan például, mint egy távcső, s ahogy a távcső létrejöttéhez távcsőkészítő kell, ugyanúgy a szemhez is kellett egy szemkészítő - a nagy menynyei látszerész. Darwin elfogadta az élő szervezetek és részeik célszerű elrendezettségének eszméjét, csak éppen a természetes kiválasztódás koncepcióját állította a keresztény isten helyébe.

Az álmok a pszichológia megközelítése szerint a tudatalatti üzenetei. Mindennapi, éber tudatállapotunkban a környezet ingereit érzékeljük, és reagálunk azokra. Belső környezetünk jelzései ugyancsak bekerülnek az “elintézendő" című lelki dossziéba..

Számtalan olyan élmény ér bennünket nap mint nap, amelyek nem is tudatosulnak, mert látszólag jelentéktelenek, vagy olyan megszokottak, hogy észre sem vesszük. Sok olyan élmény is ér bennünket, ami érzelmileg érint, de nem avatkozhatunk bele, például, ha látunk egy balesetet. Ezek a tudatküszöb alatti, vagy érzelmi töltésű élmények adják az álmok “alapanyagát”. Egy szirénázva elszáguldó mentőautó élménye elég lehet arra, hogy éjjel súlyos, véres balesetről álmodjunk, mert tudatunk ”folytatta”, kiegészítette a napközben történteket. Egy kósza gondolat a hetes buszon, a tömegben, hogy “jaj, csak el ne lopják a tárcámat”, elindíthat egy rablótámadásról szóló álomsorozatot.

Az asztrológia az emberiség egyik legősibb tudománya. Minden napjainkig megismert ősi civilizációban fontos szerepe volt, és napjainkban is sokan művelik. Az asztrológia görög eredetű szó, jelentése „csillagtudomány”. Abból a sok generáció alatti megfigyelésből indul ki, hogy összefüggés van az égitestek kölcsönös helyzete és az emberek jelleme, életük sorsdöntő eseményei között, és ez nemcsak az egyénekre vonatkoztatva igaz, hanem a társadalomban végbemenő történések között is. A nyugati kultúrában a közel-keleti asztrológia terjedt el, míg a Távol-Keleten ettől lényegesen különböző, de egymás közt hasonlóságot mutató rendszerek alakultak ki, melyeket összefoglalóan kínai asztrológiának neveznek.

A horoszkóp eredetét keresve több ezer évet kellene visszautazni a történelemben, bár egyes kutatások szerint több mint tízezer évvel korábbról is találhatunk nyomokat, melyek a horoszkóp ősi formáira utalnak.
Alexander Marschack, ausztrál történelemtudós állítása szerint a paleolit korban keletkeztek azok a faragott rénszarvas csontok, melyek egy közel-keleti ásatás során kerültek elő. A csontokon olyan rajzok voltak kivehetők, melyek egyértelműen a hold ciklikus változásait ábrázolták. Természetesen nem horoszkóp volt még ez, de mindenféleképpen annak ősének tekinthető. A leletek több mint 25000 évesek! Az emberek, más támpont híján az égbolt csillagaihoz viszonyítva határozták meg a természet ciklusait.

Velence egyik leghíresebb látványossága a drámai legendákkal övezett Sóhajok hídja, (Ponte dei Sospiri) amely alatt évente turisták ezrei gondoláznak vagy csónakáznak át, hogy a fényképezőgépek szüntelen kattogása közepette néhány pillanatra maguk is a régmúlt részesei lehessenek. A Dózse palotát (Palazzo Ducale) és a börtön (Prigione) épületét összekötő 8 méteres híd romantikus elnevezése azonban nem olasz „találmány”, ugyanis eredetileg az angol költőtől, Lord Byrontól származik. Amikor vagy két évszázaddal ezelőtt Lord Byron, a nagy angol költő - akinek egyénisége, harcos költészete páratlanul nagy hatást gyakorolt a XIX. sz. gondolkodóira, -  Velencébe költözött és meglátta a két épületet összekötő, a csatorna felett magasan ívelő, körülzárt márványátjárót, Bridge of Sighs-nek nevezte el, s a világ azóta is a Sóhajok hidjaként ismeri.

Pár URL cím, melyekről a blogra találtak (hivatkozók):

http://gyakorikerdesek.hu

http://google.com.au

http://eu.ask.com

http://facebook.com

http://bing.com

Keresőkifejezések: [olykor érdekesek, máskor pedig viccesek voltak miket kerestek az oldalon :) ]

- a bobna szerint miért nem állítható? (. azért)
- kétszavas szólás (van ilyen?)
- liba, koszorú, artur (mester hármas)
- honnan lehet tudni, hogy kifogyott a (INNEN :))
- hogyan hívták Csokonai Vitéz Mihály testvérét 
- ki t? (Mr. T-re gondoltál a Szupercsapatból? :))
- 13.-án ülnek egy asztalnál (Jól kezdődik a story)
 

Sziasztok!

Hihetetlen számomra, de ma kereken 1 éves a blog. :) Ezért mivel zárhatnám ezt a postot, mint a 2. féléves statisztikával?

 Összesen:

7651 Fő

Máig tisztázatlan, miért került a karácsony december 25-ére, de valószínű, hogy a régi keresztények így akarták háttérbe szorítani a "legyőzhetetlen nap születésé"-nek pogány római ünnepét. Ez az alkalom a téli napforduló utánra esett, amikor a nappalok ismét hosszabbak lettek.

Egy római almanach szerint már Kr. u. 336-ban megünnepelték Rómában a karácsonyt. A Római Birodalom keleti részén azonban január 6-án emlékeztek meg arról, hogy Isten megjelent Jézus születésekor és megkeresztelésekor, Jeruzsálemben pedig csak a születést ünnepelték. A IV. század során a legtöbb keleti egyház átvette Jézus születésének ünnepéül a december 25-i dátumot.

William Wrigley 1891 tavaszán, 29 évesen jött Philadelphiából Chicagóba 32 dollárral a zsebében, hogy üzleti vállalkozásba kezdjen. Eleinte szappannal és sütőporral kereskedett. 1892-ben az az ötlete támadt,hogy minden doboz sütőporhoz két csomag rágógumit ad a kereskedők ösztönzésére. Mivel az ajándék ígéretesebbnek bizonyult, mint a sütőpor, ezért Wrigley saját neve alatt kezdte árusítani a rágógumikat. Az első két márka a Lotta és a Vassar volt. 1893-ban a Juicy Fruit® következett, majd még ugyanabban az évben a Wrigley’s Spearmint®. 1899-ben a hat legnagyobb vállalat „rágógumi-trösztbe” tömörült, és ez az egyesülés nagyon komoly versenyt teremtett a Wrigley fejlődése szempontjából.

A fiatal cég többször a tönk szélén állt, de a kemény munka legyőzte a nehézségeket, és az üzlet beindult. Az 1900-as évek elejére a tökéletesített gyártási, csomagolási és értékesítési eljárások eredményeképpen a modern rágógumi jó úton haladt jelenlegi népszerűsége felé. A vállalkozás elején az ifjabb William Wrigley személyesen is sokszor részt vett az eladásokban. Tehetsége volt ahhoz, hogy a vásárlók szemével lásson és alkalmazkodjon igényeikhez. Állandóan utazott, és az Egyesült Államok számos részén felkereste a nagyés kiskereskedőket.

Az Excalibur Arthur király mitikus kardja, melynek olykor mágikus erőt tulajdonítanak, máskor pedig Nagy Britannia felségjogával azonosítják. Egyesek szerint az Axcalibur és A Kő Kardja (angolul, és a Legend-ben is "Sword in the Stone", azaz "Kard a Kőben", ám elegánsabb "A Kő Kardja" ) egyazon fegyver, ám a legtöbb változatban külön-külön objektumok. A kardot igen korán az Arthur-legendához kapcsolták; walesi neve Caledfwlch.

A kard eredetével kapcsolatban két, eredetileg különálló legenda létezik. Az egyik "A Kő Kardja" legenda, mely először Robert de Boron Merlin c. versében bukkan fel, amely szerint az Excaliburt csak Arthur, a törvényes király képes kirántani a kőből. A másik változatot a késő római katolikus szövegek Suite du Merlin c. darabjában találták meg, majd Sir Thomas Malory népszerűsítette. Eszerint Arthur az Excaliburt A Tó Hölgyétől kapja, miután eltörte az első kardját a Pellinore királlyal vívott küzdelemben.

A Szent Grál keresése

Az Arthur-elbeszélés középpontjában a Szent Grál keresésének története áll. A Grál az a kehely, amelyből Jézus az utolsó vacsorán ivott. A történelem során csodálatos gyógyító és fiatalító erőt tulajdonítottak neki. A kelyhet (azzal a lándzsával együtt, amellyel a római katona átszúrta a megfeszített Jézus oldalát) Arimatheai József kapta meg, az ő leszármazottai voltak azok, akik végül Britanniába vitték. A legenda szerint, amikor a tiszteletre méltó ereklyék egyik őre elfeledkezett szent kötelességéről, és buja pillantásokat vetett egy női zarándokra, a lándzsa magától nekirepült, és egy soha nem gyógyuló sebet ejtett rajta. Ugyanakkor a Szent Grál nyomtalanul eltűnt.

Merlin Arthur királyhoz Camelotba küldött üzenete indította el az elveszett serleg utáni kutatást. Közölte, hogy nemsokára feltűnik az a lovag, akit a végzet arra jelölt ki, hogy a Grál megtalálója legyen. Arthur és lovagjai pünkösd előestéjén a kerek asztal körül virrasztottak, amikor vartó villámlás és fülsiketítő mennydörgés adta hírül a lovagoknak a Szent Grál látomásának eljövetelét: a szent kehely pompás fehér lepellel borítva kecsesen lebegett végig a termen. Nem sokkal ezután egy öregember javasolt egy lovagot a kerek asztal még egyetlen üresen maradt helyére. Ez az ifjú, mint kiderült, nem volt más, mint Sir Galahad, Sir Lancelot fia. A Szent Grál keresése folyamán a kerek asztal lovagjai sok kalandot éltek át. Gyakran érte őket kihívás, hogy olyan áldozatot hozzanak, amely meghaladja erejüket.