Főként ősszel tapasztalható, hogy a legkülönbözőbb fajú pókok (legjellemzőbb a farkaspókokra – Lycosa spp.) kicsinyeiben fölerősödik a hajlam, hogy kiemelkedő tárgyakra vagy növényekre kapaszkodjanak fel. Ezek csúcsán hosszú fonalakat bocsátanak ki szövőmirigyeikből a szélbe.
E fonalak vitorlaként működnek: a szél belekap a szálakba és – ahogy hosszabbodik a fonál és erősödik a húzóerő – velük együtt fölkapja a pókokat. Ez a módszer hatékonyan segíti a pókok terjedését (amelyek zöme a túlnépesedés miatt elpusztulna, ha helyben maradna). Sok pók a fonalai segítségével több ezer méter magasra is emelkedhet a légkörben, és igen messzire juthat.
A fűszálakhoz, bokrokhoz és más növényekhez tapadó, általunk látható ökörnyálhoz, azaz pókfonalakhoz az esetek többségében már nem tartozik pók: azok már valahol másutt járnak – ha élnek még.