Vajon úgy rendelte a sors, hogy a tudomány és a vallás kölcsönösen ellensége legyen egymásnak? Minden kisiskolás tanulja, hogyan kényszerült térdre Galilei, hogyan kellett visszavonnia tanítását, amely szerint a Föld forog a Nap körül. Azt is tanulja, mennyire felzúdult megint az egyház 1859-ben, amikor Charles Darwin közzétette A fajok eredete című művét, kifejtve benne, hogy minden élő szervezet, az embert is beleértve, hosszú, lassú evolúciós folyamat eredménye. Még ma is sok keresztény - különösen Amerikában, az úgynevezett teremtéselvűek tábora - azt hangoztatja, hogy az emberiség eredetének igaz magyarázata a Genezis könyvének korai fejezeteiben lelhető fel, nem pedig valamely tudományos felfedezésben.
Ám az evolúció és a vallás kölcsönhatása nem merül ki a szembenállásban, a konfliktusban. Viszonyuk összetettebb ennél. Az evolúciós gondolatok maguk is a vallásból fakadtak. Az ókori görögöknek fogalmuk sem volt haladásról, irányított időről és az emberiség létrejöttében kicsúcsosodó lineáris történelemről. Ez az elképzelés a zsidó-keresztény gondolatvilág öröksége, és a legkorábbi, XVIII. századi evolucionisták - olyan emberek, mint Charles Darwin nagyatyja - e vallási eredettörténetek jegyében alkották meg elméleteiket.
Magát Darwint is nagymértékben befolyásolták a keresztény eszmék, különösen ott, ahol a legkevésbé várnánk: abban a tézisében, amely a legnagyobb veszedelem az egyházra nézve, abban, hogy az evolúció hajtóereje a természetes kiválasztódás. Darwin okfejtése szerint több szervezet születik meg, mint amennyi képes fennmaradni és szaporodni, s ez létharcra vezet közöttük. A harc kimenetele részben tükrözi a győztesek és a vesztesek közti fizikai és viselkedésbeli különbségeket. Azokból lesznek a győztesek, akik jól alkalmazkodnak környezetükhöz, vagyis akik kifejlesztik magukban a fennmaradáshoz és a szaporodáshoz szükséges képességeket.
Éppen az alkalmazkodás hangsúlyozásában mutatkozik meg Darwin keresztény neveltetése. Isten létezésének egyik hagyományos érve a teleológia - a természet célszerűségéről, célirányosságáról szóló tan -, amely kiemeli, hogy az élő szervezetek és részeik egymáshoz alkalmazkodva, szervesen összefüggő rendszert alkotnak. Eme érvelés szerint e célszerű rend nem jöhetett volna létre valamilyen magasabb értelem alkotó tevékenysége nélkül. A szem olyan például, mint egy távcső, s ahogy a távcső létrejöttéhez távcsőkészítő kell, ugyanúgy a szemhez is kellett egy szemkészítő - a nagy menynyei látszerész. Darwin elfogadta az élő szervezetek és részeik célszerű elrendezettségének eszméjét, csak éppen a természetes kiválasztódás koncepcióját állította a keresztény isten helyébe.
A tudomány és a vallás még mindig viaskodik a természetes kiválasztódás útján végbemenő evolúció darwini elméletének örökségéért. Richard Dawkins neves oxfordi biológus közismert mondása szerint "Darwin előtt is tartható volt talán logikailag az ateizmus, de Darwin tette lehetővé, hogy intellektuálisan kiteljesedett ateista legyen az ember". A természetes kiválasztódás elmélete előtt mindig vissza kellett térni Istenhez, mint végső mozgatóhoz, ám Darwinnal és a természetes kiválasztódás elméletével Istenhez nem kötött magyarázatot kaptunk az alkalmazkodásra. Ez teszi lehetővé, hogy az ember az élő szervezetek és részeik célszerű elrendezettsége láttán se higgyen Istenben.
Dawkins még tovább megy, és kijelenti, hogy aki elfogadja Darwin elméletét, annak értelemszerűen ateistának kellene lennie. Egy dologban ugyanis egyetért a teremtéselvűekkel - a darwinizmus és a kereszténység összeegyeztethetetlenségében. A Folyó az Édenen kívül című könyvében azt írja: "az általunk megfigyelt világegyetem pontosan olyan tulajdonságokkal bír, amilyeneket akkor várhatunk tőle, ha alapjában véve nincs tervező akarat, nincs cél, nincs se jó, se rossz, nincs más, csak a vak, könyörtelen közömbösség".
II. János Pál pápa nyíltan helyeselte az evolúció elméletét, sőt az egész darwinizmust, holott őt igazán nem olyan emberként ismerjük, aki ingatag vagy engedékeny lenne vallási elkötelezettségében. Igaz ugyan, hogy az emberi lélek megjelenését különleges beavatkozásnak tulajdonítja, de a lélek (ha van ilyen) aligha tudományos fogalom.
A Dawkinshoz - és a teremtéselvűekhez - hasonló emberek eltévesztik a tudomány és a vallás célját. A tudomány megpróbálja megértetni velünk az anyagi világot és annak működését, a vallás pedig értelmet próbál adni a világnak és benne elfoglalt helyünknek. A tudomány a mindennapi életünkhöz közel álló kérdéseket firtatja, a vallás a legvégsőket.
Ebben nincs semmi ellentmondás. Csak az lát benne ellentmondást, aki az egyik síkon felmerülő kérdésekre - tévesen - a másik síkon keresi a választ. Tudománynak és vallásnak, evolúciónak és kereszténységnek nem szükségképpen kell összeütközésbe kerülnie egymással, ha mindegyik tudja a maga helyét, és megmarad a maga határain belül.
"Ha összeállítanánk egy olyan listát, melyen azok az okok szerepelnek, amikért két ember összeházasodik és összehasonlítanánk azzal a listával, amely a válások okait sorolja fel, meglepődnénk a hasonlóság miatt."
(Mignon Mac Laughlim)
