A "nincs két egyforma hópehely" meséjéért egyes elképzelések szerint Wilson A. Bentley fotóművész a felelős. Tizenkilenc éves korában ő volt az első, aki valaha is lencsevégre kapott egyetlen önálló jégkristályt, mikor sikerült egy mikroszkópot erősitenie kamerája végére, a lencse elé. Azóta több, mint ötezer fotót készitett különböző hópelyhekről, és ő az, aki tapasztalatai alapján azt állitja, sosem látott még két teljesen egyformát. Nem véletlenül kapta a hópehelyember becenevet. :D
Pedig sokkal korábbi évszázadokból kell kiiundulni ha teljes képet szeretnénk kapni a témáról. Csaknem négyszáz éve, 1611-ben Johannes Kepler már tanulmányt írt A hatszögletű hópehely (Di nive sexangula) címmel, ő figyelt fel arra, hogy a hókristályok hatszögletűek, és mindig szimmetrikusak. Nem sokkal később René Descartes is a hópelyhekbe vetette magát, legalábbis képletesen, és a hatszögletű formák sokszorozódását írta le.
A 19. században a brit meteorológus, James Glaisher folytatta a kutakodást, a gyorsan olvadó hópihéket próbálta lerajzolni. Ült egy hűtött helyiségben, és összefagyott ujjakkal próbálta felskiccelni a különböző alakzatokat. Még a szeme közelébe se emelhette, mert a teste által okozott hőmérséklet-változás is roncsolta a kristályokat.
Arra jutott a tudomány, hogy a hópelyhek nem mások, mint vízkristályok. A felhőkben alakulnak ki hatszögletű jégkristályokban, és a különböző környezeti viszonyoktól (hőmérséklet, páratartalom, légmozgás stb.) függően vesznek fel különböző alakot. Előbb kinő a hat kis ág, majd onnan a milliónyi forma. Az alkotóelemeket hat típusba lehet sorolni: tűk, oszlopok, lemezek, lemezekkel fedett oszlopok, nyúlványok és csillagok. Ezek variálódnak legfeljebb sejtett rend alapján, ám egy közös vonása van minden hópehelynek: az átlói hatvanfokos szöget zárnak be, ahogy a mellékágak is ugyancsak hatvanfokos szögben ágaznak el.
A megszülető kristályok még nagyon egyformák, ám nem sokkal később már mindegyik egyedi lesz. Azt fizikusi diploma nélkül is lehet tudni, hogy hidegben apróbbak a hópelyhek (túl kemények az összetapadáshoz), melegebb időben nagyobbak (könnyebb az összekapcsolódás), bár igencsak kánikula lehetett, amikor a Guinness-rekorder darab földet ért 1887. január 28-án az amerikai Montana állambeli Fort Keogh környékén: 38 centis példány volt.
„Ha valóban Boldog akarsz lenni, el kell szakadnod attól az egoista tévhittől, hogy a boldogsághoz indok kell. Ez egy hatalmas csapda: amíg hiszed, hogy neked valami boldogságot ad, addig hajszolni fogod, hogy megszerezd így a nagy hajszában elfelejtesz boldog lenni. Ha meg megszerzed a boldogságod vélt tárgyát, akkor meg minden pillanatban attól fogsz félni, hogy elveszted a nagy félelemben megint elfelejtesz boldog lenni. Ám a boldogsághoz nem kell semmi, nem kell hozzá indok. Csak az ego, az elme keresi az indokokat, mert képtelen felfogni az Élet ellentmondásokkal teli teljességét, tökéletességét. Az elmét az ok-okozati összefüggések létrehozása élteti, de mindez csak illúzió: amikor boldog vagy, arra alapvetően nincs indokod. Amikor igazán boldog vagy, amikor fekszel a tengerparton és napozol, amikor fáradtan hazaérsz, és jóleső sóhajjal belezuhansz az ágyba, amikor csak öleled a szerelmedet és nem gondolsz semmire amikor valóban Boldog vagy, akkor eltűnnek az indokok. Sőt, még te is eltűnsz: amikor te magad vagy a Boldogság, akkor az egod, az elméd megszűnik! Ekkor csak vagy, s ez maga a Boldogság. S hogy miért vagy boldog, amikor nincs rá semmi okod, hogy boldog legyél? Mindenért és semmiért.”/A. J. Christian/
