1843. január 23-án a rheinfeldi születésű cukorbáró, Jacob Christoph Rad öt évre szóló gyártási előjogot kapott az általa feltalált kockacukorra. A teacukor vagy más néven bécsi kockacukorként ismertté vált édesítő – a praktikus használatának köszönhetően – egész Európában gyorsan elterjedt.

1799 tavaszán a Rajna bal partján fekvő Rheinfeldben született Jacob Christoph Rad, a kockacukor feltalálója. A svájci származású katonacsaládban felnőtt fiú apja akarata előtt meghajolva néhány évig egy bécsi gyógynövénykereskedésben képezte magát, majd a tanulóévek eltelte után külföldi tapasztalatszerzésre indult. A sok éven át idegenben tartózkodó Rad 1835-ben tért vissza a számára időközben teljesen megváltozott Bécsbe.

Az éppen munkát kereső férfi itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Juliane Schillel, aki nemcsak a beilleszkedést könnyítette meg számára, de ismeretségei révén állást is szerzett neki. Nem is akármilyet. Az ekkor 40 éves Christoph Rad a Csehország déli részén fekvő Dacicében lévő cukorgyár igazgatói állását kapta meg.

A munkások körében közkedvelt Rad itt kezdett el kockacukorgyártással kísérletezni. Miután felesége a forgalomban lévő nagydarab cukorsüveg darabolása közben immáron sokadjára elvágta az ujját, Rad próbált az állandóan visszatérő problémára valami megoldást találni. A megoldás kulcsát kockacukornak hívták.

Miután az általa feltalált édesítőt 1843. január 23-án szabadalmaztatta, megkezdte a teacukor vagy más néven bécsi kockacukorként emlegetett cukor gyártását. Az új találmány – a praktikus használatnak köszönhetően – a háztartásokban olyan nagy sikert aratott, hogy rövid időn belül egész Európában elterjedt.

A kockacukor feltalálása nem csak gazdagságot, de szakmai elismerést is hozott az egyébként szabadidejében különböző találmányokon dolgozó Radnak. A dacicei cukorgyár irányítójából a császári cukorgyárak igazgatója, majd később a Bécsben székelő Kereskedelmi Kamara vezetője lett...

Megesik, hogy másnak akarunk látni valakit, mint amilyen valójában, és mire rájövünk, milyen igazából, már túl késő...