A kukoricapelyhet egy testvérpárnak köszönheti a világ: John Harvey Kellogg és Will Keith Kellogg a nevük. Igen, ez a Kellogg az a Kellogg, akinek a nevét azóta is világszerte viselik a dobozok. A jelenlegi gyárat a fiatalabbik testvér, Will Keith alapította 1906-ban. A kukoricapehely több mint százéves diadalmenete elsősorban neki köszönhető és a hetednapi adventistáknak, akik az 1860-as években alakultak meg, és szigorú vegetarianizmust hirdettek (valamint az alkohol, dohány és más drogok tilalmát). Az egyház lelkes  hívei között találjuk a két Kelloggot is, akik  mindent megtettek, hogy a vallási előírásoknak megfelelő életvitelt folytassanak. 

Ebbe a hús nem fért bele, így különböző gabonákkal próbálták meg feldobni az egyébként meglehetősen egyhangú étkezéseiket. Az egyhangúság nem a hús tilalmából eredt, hanem abból a tényből, hogy John Harvey szerette a nehezített pályát, és a hetednapi adventisták mellett Sylvester Grahamnek, a Graham-keksz és Graham-liszt feltalálójának is őszinte híve volt. Azt vallotta, hogy a hús mellett a só, a cukor és a különböző fűszerek is kerülendők, amennyiben azok nemkívánatos szenvedélyek felkorbácsolásához vezetnek az emberi testben. Mindezek tetejébe komoly és felkapott üdülőszanatóriumot üzemeltettek, ahol a rendszeres beöntés és testmozgás mellett a klienseknek szigorú diétát is kellett tartaniuk. Itt született meg a kukoricapehely - legelőször búzából.

Mint oly sok nagyszerű találmány az emberiség történetében, egy balfogás mellékterméke volt: a testvérek egy adag búzát vízben felejtettek. Amikor később föl akarták használni, látták, hogy a búza majdnem teljesen szétázott, de mivel az anyagi erőforrásaik szűkösek voltak, úgy határoztak, hogy nem dobják ki. Amikor a hengerelésnek nekikezdtek, kis pelyheket kaptak (szemben a várt, lapos tésztával), amit kisütve adtak oda az általuk üzemeltetett szanatórium (vagy inkább wellnessközpont) lakóinak. A dolog sikert arathatott a páciensek között, hiszen pár hónappal később a pehely készítése már a szabadalmi hivatalnál volt, és 1896-ban meg is kapták rá a védettséget, Granose névvel. Ezután kezdtek más gabonákkal is kísérletezni, többek között a kukoricával, amiről kiderül, hogy sokkal ízletesebb pelyhet ad, mint a búza, úgyhogy a további fejlesztéseket főleg erre koncentrálták.

Az igazi áttörésre azonban jó tíz évet kellett várni: 1906-ban kezdődött az, amivel a reggeli pelyheket sikerült a legnagyobb közönséggel megkedveltetni: a hozzáadott cukor. Ez Will Keith ötlete volt, aki mindenképpen be akart lépni a nagyok közé, és rájött, hogy a cukorral sok mindent el lehet érni. Ezzel persze szembement meggyőződéses bátyjával, úgyhogy amikor 1906-ban megalapította saját cégét, szabályos testvérháború vette kezdetét, ami 1921-ig húzódott. A bíróság a számos szabadalmi per végére tett pontot azzal, hogy kimondta a fiatalabb testvér győzelmét, és jogát a szabadalmak, valamint a Kellogg név használatára.

Hogy a kukoricapehely mekkora siker volt, jól mutatja, hogy a cég 1906-os megalapítását követő harmadik évben eladták az egymilliomodik dobozt, ami a kor mértékei szerint példátlan sikernek minősül. A cég innentől kezdve megállás nélkül diktálta a reggelipelyhek piacán a tempót, hiába szálltak be a harmincas években olyan nagyok is, mint a General Mills.

A Kellogg's a nyolcvanas években volt a csúcson: ahelyett, hogy a reggelipelyhek hagyományos célközönségére, a kisgyerekekre koncentrált volna, nekiállt meggyőzni a felnőtteket a kukoricapehely praktikusságáról, egészségességéről, és a 25-49 éves korosztály körében öt év alatt 26%-kal megnövelte a reggelipehely fogyasztását. 2012-re a világ második legnagyobb élelmiszer-ipari cége lett (a Pepsico az első), miután 2,7 milliárd dollárért megvásárolta a Pringlest a Procter & Gamble-től.

 "Tapasztalataim szerint az emberek csak akkor tudnak értékelni valamit, ha van lehetőségük kételkedni abban, hogy megkapják-e, amit szeretnének..."