Manapság szinte már berögzült szokás, amit észre sem veszünk, hogy valamiféle ünnepség alkalmával az üdvözlésnek azt a sajátos formáját választjuk, hogy összecsendítjük poharainkat a többiekével. De vajon mióta hódolunk ennek az érdekes hagyománynak? És egyáltalán mi a jelentősége?
Mai életünkben a koccintás az üdvözlés egyik sajátos formájának látszik, olyasvalaminek, mint a kalapunk megemelése, vagy a kézfogás ismerőseinkkel találkozva. Mégis talán jelentősebbnek érezzük emezeknél: ünnepélyesebb, szertartásosabb, kevésbé megszokott. Ez az ünnepélyesség magában is arra utal, hogy valamikor nagyobb súlya, jelentősége volt a poharak összecsendítésének. Vagyis valamikor jelenthetett valamit az, amit ma csak szokásból, látszólag értelmetlenül csinálunk.
Néhány évszázaddal ezelőtt még nem mindenféle poharazáshoz tartozott hozzá a koccintás, csak annak egy bizonyos típusához. Arról a típusról van szó, amelyet a magyar nyelv egy különleges szókapcsolattal, kifejezéssel is illet: megisszuk az áldomást!
A múltban a koccintás valószínűleg jogi aktus, szerződésszerű megállapodások szertartása, adásvételi megegyezéseket lezáró "hivatalos" cselekvés volt. Ami két fél között hosszú tárgyalás vagy alkudozás után történt, arra ez az "áldomás" tette a pontot - koccintás és szeszesital fogyasztása kíséretében. A koccintás tehát a jogéletből szivárgott be magánéletünkbe. Ünnepélyes hangulatával, jelentőségteljességével ma is megőrzött valamit régebbi nagyobb súlyából, fontosságából. "Erre iszunk egyet!" - ne felejtsük el, hogy ez a szólás rendszerint a vidám borozgatós beszélgetések egy-egy nyomatékosabb részénél hangzik el, ahol olyasmiről volt szó, ami különösen kiemelésre méltó.
De miért is alakult ki ez a "szokás"? Tulajdonképpen a természeti népek gyakorlatából kapjuk meg a feleletet, akiknek a világ minden táján az az általános vélekedése, hogy az érintésnek varázsereje van. Az érintés átsugározza életerőnket, lelkünket arra, akit megérintettünk. Így a kölcsönös érintkezés, például a kézfogás vagy csók következtében két emberi lélek kicserélődik, mintegy testvérré válik.
És így már érthető: az érintés varázslatos erejével létrehozott lélekcsere gondolata lappang végeredményben a poharak összekoccintásának hátterében is. Azok, akik a jogi tárgyalás során mint szemben álló felek szerepelnek, poharukat összekoccintva kifejezésre juttatják, hogy egyezségük testvéri megállapodás. Baráti poharazgatásainkban pedig ennek az emléke cseng vissza.