A németországi Füssen város és az osztrák határ közelében fekvő neuschwansteini kastély a legkiemelkedőbb, ennek köszönhetően a leglátogatottabb is a vidéken. A várkastély a Pollat folyó mellett, egy magányos szirtfokon áll, fehéren csillogó falait, csúcsos tornyait, bástyáit már messziről látni akár ködös időben is. Ha felhő ereszkedik a hegyek közé, akkor egyszerűen lélegzetelállító. Nem csoda, hogy Walt Disney-t is megihlette. Olyannyira, hogy a Disney-filmek logójában ma is láthatjuk.
A Csipkerózsika-kastélyként elhíresült palotát II. Ludwig bajor király zabolátlan fantáziájának köszönhetjük, aki a 19. század végén építtette álompalotáját. A kastély 1869 és 1886 között épült. Lajos rajongott a német mitológiáért, Wagner zenéjéért: a lelkesedés lélegzetelállító eredménye ez a tündérlak. A tökéletesen kidolgozott és megmunkált, fehéren csillogó épület a távolból olyan, mintha a fák tetején lebegne.
Lajos 19 évesen került a bajor trónra. A tanulás, a politika egyáltalán nem érdekelte, az egyetlen, ami után vágyat érzett, az építészet és a kastélytervezés volt. Elvonultan élt a bajor udvartól, 1860-as évek végétől pedig már csak az építészet foglalkoztatta. A „kacsalábon forgó” neuschwansteini kastélyt 1869-ben kezdték építeni. Az építkezés rengeteg pénzt emésztett fel, de ez Lajost a legkevésbé sem érdekelte. Nem ismerte az anyagi határokat, hivatalos ügyeivel nem törődött, végletes hangulatváltozásai voltak. Különc viselkedésének, nyughatatlan lelkének köszönhetően nagyon kevés barátja volt. A "bolondos" király egyetlen asszonnyal értette meg magát, unokahúgával, az osztrák Erzsébet császárnével, Sissyvel. 40 éves korára kormánya elmebetegnek nyilváníttatta és a háziőrizetbe záratta. A Berg kastélyt jelölték ki kényszergyógykezelésének helyszínéül, ahol megérkezése után néhány nappal Lajos az orvosával együtt rejtélyes körülmények között meghalt. Haláluk oka: vízbefulladás. A tragédiával kapcsolatban biztosat a mai napig nem tudni. "A király nem volt őrült; mindössze egy álomvilágban élő különc volt. Sokkal gyengédebben kellett volna vele bánni." – mondta az osztrák császárné kedves barátja halálhíre hallatán.
A neuschwansteini kastély öt emeletét számtalan torony, csúcsos fiatorony és oszlop tagolja: az egész épület homokvárra emlékeztet. Homlokzatát Christian Jank az Udvari Színház díszlettervezője alakította ki, rengeteg festő és mesterember segítségével. Meseszerűségét annak is köszönheti, hogy terveit nem valódi épületek, hanem két Wagner-opera, a Lohengrin és a Tannhäuser színpadi díszlete ihlette. A király lohengrini hatásra Új Hattyúkőnek nevezte el. Lohengrin mondabeli közlekedési eszköze volt a hattyú, és stílusosan a palota számos termében, folyosóján találunk hattyúkat: az olvasósarokban fából, a kilincsek helyén rézből, de még a királyi mosdó csapja is hattyúcsőr formájú.
Az álomvilágban élő Lajos utolsó éveiben az államügyek intézése helyett kivilágított szánon száguldozott az erdőben, éjjelente színházi előadásokat szervezett, és szebbnél szebb kastélyok építését tervezgette. Neuschwanstein mellett megálmodta Linderhofot (mesterséges barlanggal és hullámzó tavacskával, amelyen esténként egy kagylót formázó ágyban ringatózott) és a München melletti Herrenchiemseet. A legtöbb építkezés befejezését azonban már nem érte meg, Neuschwansteint is csak 117 napig élvezhette teljes pompájában.
Az volt a kívánsága, hogy halála után rombolják le a palotát, mert akkor megőrizhetik tisztaságát. Szerencsére kívánságát senki sem teljesítette, így fennmaradt ez a különös mesevilág. A sors fintora, hogy ami egykoron szinte csődbe juttatta Bajorországot és kiürítette a kincstárat, most rengeteg pénzt hoz. Turisták tízezrei keresik fel évente és jó eséllyel indul a világ 7 újkori csodájának szavazásán is.
"A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra..."
/Paulo Coelho/
