A Holdat már ősidők óta ismeri az emberiség. De azt, hogy valójában micsoda, hogy a Földhöz hasonló, kőzetekből felépülő égitest, csak Galilei nevezetes felfedezése óta − amelynek éppen most ünnepeltük négyszázadik évfordulóját − tudjuk: ő volt az, aki az ég felé, ezen belül a Hold felé irányította távcsövét, és felfedezte a Hold hegységeit. (A régi görögök már megmérték, hogy a Hold milyen távol van tőlünk /ez a tudás később elfelejtődött/, de hogy milyen anyagból van, arról fogalmuk sem volt.)

A korai korszakokban maga az a gondolat sem merülhetett fel, hogy a Hold a Föld kísérője, útitársa, hogy a Föld körül kering − hiszen ehhez az az előzetes eszme, ismeret kellett volna, hogy a Föld gömbölyű, és lehet körülötte keringeni.

Természetesen minden korai kultúra ismerte a Holdat, követték rejtélyesnek látszó változásait, és vallásos-misztikus elképzeléseket alakítottak ki arról, mi okozza rendszeres hízását és fogyását, illetve rendszertelennek tetsző gyors eltűnését, a holdfogyatkozásokat. A különböző népek által a Holdnak adott nevek egykori Hold-istennők (a legtöbb kultúra nőneműnek tartotta a Holdat, szemben a férfias Nap-istennel) és szellemek nevét őrzik. E nevek természetesen fennmaradtak a tudományos korszakban is, amikor már tudjuk, hogy mi is a Hold: anyagáról, méretéről, mozgásáról, eredetéről alkotott elképzeléseink újak, de a név tradicionális.

A magyar Hold szó az óuráli eredetű, mai is élő, „hónap” jelentésű „hó” szóból származik, amely később egy -d kicsinyítő képzőt kapott (lásd pl.: fürj −> fürjed −> füred), majd egy -l- betoldással gazdagodott (lásd pl.: bódog −> boldog). A szó tehát eredetileg időtartamot jelölt, azt az egy hónapnyi (kb. 28 napos) időszakot, amely két holdtölte között eltelt. Ennek az időszaknak (és töredékeinek) a Hold, mint objektum mintegy az óramutatójául szolgált: a Hold fázisaiból lehetett leolvasni, hogy a hónap („holdnap”) melyik szakaszában járunk. A szó később jelentésátvitellel átkerült a Holdra mint égi fényjelenségre, majd − annak valódi természetének felismerése után − a Holdra, mint szilárd égitestre is.

Galilei 1610 januárjában fedezte fel a Jupiter kísérő égitesteit. Ő ezeket először − pártfogójáról − „Medici-csillagoknak” nevezte el. De a felfedezést részletesen ismertető brosúrájában már lelkesen magyarázta, hogy ezek az égitestek épp úgy keringenek a Jupiter körül, mint a Hold a Föld körül. Nem csoda, hogy hamarosan minden csillagász „a Jupiter holdjaiként” emlegette az újonnan felfedezett égi objektumokat. Azóta pedig − minden nép a maga nyelvén, az ősi Hold-istennő nevének átvitelével − „holdaknak” nevezi a tetszőleges bolygó (sőt pár éve már néhány kisbolygó!) körül keringő kísérő égitesteket. Ez az elnevezés − mint annyi más a tudomány és az emberiség történetében − nem logikus, de történetileg így alakult, és most már véglegesen így is marad.

A „kísérő”, „csatlós”, „pajtás” név valóban felmerült a Föld körül keringő (mesterséges) égitestek elnevezésére: az orosz szputnyik szó pontosan ezt jelenti.

De még itt vagyok e földi dráma közepén
Hol küzdenek az életért az odadobott percekért
A keresztbe lőtt álmokért, hogy szebb világ egy holnapért
Ma te zuhansz a fényekért, holnap pedig újra én
Hol minden csoda véget ér pont pont egyetlen
Most ott fekszel mellettem, alattam-felettem
A szívem teli reménnyel, én szavakkal álmodok
Az egyetlen világról, hol egyetlent áldozok...

/San/