Az evőeszközök tisztán étkezési funkciója alig ezer éves, a kés, a kanál és a villa funkcionális és együttes használata pedig még ennél is jóval későbbi. Tulajdonképpen legősibb „evőeszközünknek”, a kezünknek a védelmét szolgálják és képességét javítják. Formáik az ételek halmazállapotához igazodva alakultak ki. Megjelenésük területenként más-más időhöz köthető. Az előkelő családok terített asztalán a 17. század második felében jelent meg mind a három együtt.
Háromezer éves pályafutását az ókori Egyiptomban, Babilonban és Kínában kezdte, tehát nem mai darab - akkoriban leginkább vallási vezetők cipelték magukkal, hogy hordozható árnyékkal védekezzenek a nap perzselő sugaraitól. Az előesernyő Periklész korában tűnt fel újra a görögöknél, főképp rabszolgák kezében: ott leginkább gazdag asszonyok, előkelő nők fölé tartották a luxuscikknek és státusszimbólumnak számító tárgyat, hogy hajuk ne nedvesedjen a szemerkélő esőben s bőrük ne barnuljon le túlzottan.
Ókori ábrázolások alapján tudható, hogy jelen volt a Római Birodalomban is, majd a sötét középkor alatt eltűnt, merthogy a hadak egymás mihamarabbi lekaszabolásával foglalkoztak, nem érdekelte őket a bánatosan petyegő eső vagy a laza, nyári zápor. A XV. században bukkant fel ismét Franciaországban, szintén luxuscikk státuszban, majd az 1800-as évek végén kissé formát váltott, könnyű fémszerkezet került rá.
Az evőpálcikát Kínában használták először, a Shang-dinasztiában (i.e 1766-i.e 1122), de a pontos eredete nem ismert. A Han dinasztia éveiben kb. i.e 200-tól is vannak adatok az evőpálcikáról. Tartós népszerűsége a napjainkig megtalálható Kína hagyományaiban. A japánok és a kínaiakon kívül szerte a világban a kanál, a kés és a villa az elterjedt. A 10. században a bizánciak használták a villát, és Catherine M'dedici vezette be Franciaországban, az 1500-as években. Az Egyesült Államokban feleszméltek arra, hogy többre van szükségük, mint csak a villa.
Az ókori görögök és rómaiak között – bármilyen furcsán hangzik is – egzotikus és roppant ritka betegség volt a nátha. Olyan nagy ritkaság, hogy Plautus egyik vígjátékában és Juvenalis szatírájában egyenesen házasságbontó oknak nevezi.
A rómaiak gazdag irodalma rengeteg apróságról tudósít bennünket. Tudjuk, hogy bőrből készült az ókori ember szandálja, milyen volt a kiszolgálás a római fürdőkben, hogyan nyírtak hajat a borbélyok... A zsebkendőről azonban egyetlen szó említést sem találunk, mert az ókorban még a legelőkelőbb emberek sem ismerték a zsebkendő fogalmát.
A szezám mintegy 80-100 cm magasra növő, egyenes, lágyszárú évelő növény. Széles, lándzsa alakú levelei mélyen erezettek. Sárgásfehér, trombita alakú virágai 3-5 cm nagyra is megnőnek. Termése kétrekeszes kapszula, benne lapos körte-alakú magvakkal. Éréskor a hüvely - akárcsak az Ali baba és a negyven rabló meséjében (Ezeregy éjszaka meséi) a kincses barlang a bejárata a „szezám tárulj” elhangzására - hirtelen kinyílik, és a szezám magvak szanaszét szóródnak. E képessége miatt varázslatos és misztikus növénynek tartották, sőt, Indiában a szezám volt a villámlás megtestesülése, ahogyan azt az egyik elnevezése, a Vajra-pusha (istennyila-virág) is igazolja. Idős Plinius (i.u. 23-79) azt írja róla, hogy Kelet-Indiában őshonos, és a halál istene, Jama teremtette, miután hosszabb ideje vezekelt.
Elsősorban Benjamin Franklinnak (1706 – 1790), a villámhárító feltalálójának köszönhetően, ma már tudjuk, hogy a villámlás nem valamilyen titokzatos erők, vagy istenek kreálmánya, hanem nagy energiájú elektromos gázkisülés, ami felhőkön belül, felhők között, vagy a talaj (földfelszín) és felhők között jön létre. Alapvető oka, hogy a zivatarfelhőkben az erőteljes fel- és leáramlásoknak köszönhető cseppképződés, valamint a vízcseppek és a jégszemcsék súrlódása, ütközése, széttöredezése töltésszétválást eredményez. Az is köztudott, hogy a mennydörgés a villámlás eredménye, ugyanis az elektromos kisülés hirtelen felhevíti a környező levegőt, ami kitágulva lökéshullámot hoz létre, amely hanghullámként terjed tovább a levegőben.
A keresztények számára a gyümölcs az égi gyönyört, az erényt jelképezi. Az égi szerelemről vall az Énekek Éneke „áldott a Te méhednek gyümölcse, Jézus”. Gyümölcsoltó Boldogasszony Jézus fogantatásának ünnepe. A világfa és az életfa arany gyümölcsei a csillagistenek.
A céklát mindenki ismeri, de ez nem csak azóta van így, hogy a XIX. században kitenyésztették a mai formában ismert, kultivált vörös gumót. Már az ókori rómaiak és görögök is fogyasztották az eredetileg a Földközi-tenger környékéről (talán Észak-Afrikából) származó cékla ősét – már anno ismerték a vörös zöldség pozitív egészségügyi hatását. Ez a középkorban ugyan számos helyen feledésbe merült, de a XVI. századtól kezdve ismét népszerű lett a cékla fogyasztása – és maradt is a mai napig.
A szmoking története 1860-ra nyúlik vissza, Henry Poole & Co. akkoriban készített egy rövid dohányzó kiskabátot az akkori walesi hercegnek.
A szmoking széleskörű elterjedése azután indult meg, amikor 1886-ban a herceg meghívta a New York-i milliomos házaspárt, James Brown Pottert és a színésznő feleségét Cora Pottert a Sandringhami vadászházába, Norfolkba. Erre az estére – a herceg tanácsára - Potter rendelt a Henry Poole & Co.-tól egy ugyanolyan kiskabátot, mint amilyen a hercegnek volt. Igazából James Potter hozta divatba az új stílusú kabátot, méghozzá a New Yorki elit számára létrehozott társasági klubban, a Tuxedo Park Klub-ban - innen ered az angol neve is – tuxedo. Az öltözet olyannyira népszerű lett a tagok között, hogy az 1886. október 10-ei a báli vacsorához már előírás volt szmokingot viselni.
A barka szorosan a Húsvéthoz kötődik bennünk, pontosabban a Húsvét vasárnapját egy héttel megelőző Virágvasárnaphoz. A kereszténység ezen a napon ünnepli Jézus bevonulását Jeruzsálembe. Közel kétezer éve azon a helyen a nép pálmaágakat lengetve fogadta a Megváltót. A kora tavaszi időszaknak megfelelően a magyarok ezeket a pálmaágakat lombfakadás előtt virágzó fűz (Salix) fajok vesszőivel helyettesítik. Idővel a hagyomány eredetét sokan elfeledték, de a barkás vesszők mindenkiben a Húsvétot idézik a mai napig.
A menyasszonyi fátyol valószínűleg közel-keleti eredetű, és az esküvői baldachin sátorra emlékeztet, mely alatt az ifjú pár egybekelt. Hasonló szokás élt a szaracénok körében is, ők egy finom vászonleplet terítettek a fiatalok fejére, melyet csak az áldás kimondása után távolítottak el. A fátyolnak kettős feladata volt: védelmet nyújtott a szél és a sivatagi nap ellen, másrészt megőrizte az asszony erkölcsösségét azokban az időkben, amikor az erőszak törvényes volt. Az asszony azért fátyolozta el az arcát, nehogy a szépsége miatt a férjét megöljék.
Beszédünk, hanghordozásunk, kimondott szavaink, társalgásunk közben használt gesztusaink nemcsak érzelmeinkről, karakterünkről árulkodnak, hanem számos hiedelem, babona is kapcsolódik hozzájuk. Némelyikük egész hihető!
Az utóbbiakra példa az a megállapítás, mely szerint a tudatlanság hangosan „beszél”, a tudás viszont halkan. Vagy az, hogy nem megbízható egy férfi bátorságát abból a hangtónusából megállapítani, melyet az alkalmazottjával vagy beosztottjával szemben használ. És abban is lehet valami, hogy akik a beszéd közben állandóan gesztikulálnak, a karjaikat mozgatják, fecsegő, locsi-fecsi emberek; vagy ha a partnerünk beszéd közben elfojtja a hangját, azt jelzi, hazudni készül.
Az általában a tetszés, vagy nemtetszés kifejezésére, jeladásra, hívásra vagy egyéb utasításra, valamint a kedvenc dallamok, slágerek felidézésére használt fütyülés megítélése egykoron nem volt túl pozitív, sőt bizonyos körökben és helyzetekben ez a fajta tevékenység ma is kerülendő és illetlenségnek számít.
A fütyörészést egyesek régen az ördög kemencéje részére történő tűzifa-hasogatásnak, mások a „sátán zenéjének” tartották. Az izlandiak nemcsak a fütyülést utálták, de azt hitték, hogy azzal is elűzi az ember magától a Szentléleket (Szent Szellemet), ha nem a szájával, hanem egy vesszőt, ostort, vagy bármely más tárgyat forgatva hallatott füttyszerű hangot. Az új-angliai (New England) puritánok között pedig az a hiedelem járta, hogy a fütyülő személy szája ötven napig tisztátalan marad.
A muzulmánoknál és a zsidóknál a kéz tartotta távol a "rosszat" az embertől. A keresztényeknél a fénysugarakat kibocsátó kéz Isten kezét; Pilátusé a pénz tisztára mosását, Júdás keze az árulást jelképezi. A mutatóujj egyébként azóta kárhozott, amióta Júdás elárulta Jézust a zsidóknak, ugyanis Krisztusra a mutatóujjával mutatott rá.
Minden korban különbséget tettek a jobb és a bal kéz között. A legtöbb kultúrában a bal kezet talán sutasága miatt tartják az alantas, a női nemet képviselő kéznek, például a zuluknál az első feleség lakóhelyét a "bal kéz házának" hívták, a hinduknál a férfiaknak jobb kézből, a nőknek pedig bal kézből jósolnak. Indiában csak jobb kézzel szabad megfogni az ételt és meggyújtani a halotti máglyát. Tibetben kizárólag jobb kézzel forgathatók az imamalmok.
Az elnevezés a 17. századból származik ,amikor egy gátlástalanul mohó holland kapitány, Hendrik van der Decken útnak indult Amszterdamból,hogy vagyont szerezzen Kelet-Indiában. Az úton mid addig semmi baj nem történt, amíg a hajó el nem érte a Jóreménység fokát. Heves vihar támadt, amely ronggyá szaggatta a vitorlákat és összetörte a nyikorgó árbócokat. Az elszánt kapitány azonban a legénység zúgolódása ellenére tovább hajózott. Hogy mi történt vele és hajójával, azt soha senki nem tudta meg. A legenda szerint maga az ördög jelent meg a kapitány előtt, és arra biztatta hogy szembe szegülve Isten akaratával,kormányozza a hajót a vihar közepébe. A hollandus beleegyezett és ezzel magára vonta a minden ható átkát. Ezért kell az immár kísértethajónak az ítélet napjáig, partraszállás nélkül bolyongania a tengereken. A Bolygó hollandit leggyakrabban azokon a vizeken észlelték,ahol a legenda szerint eltűnt, vagyis a Jóreménység foknál.
A citrusfélék nagyon könnyen keresztezhetők, és több évezrede termesztik, nemesítik, válogatják őket, ez a magyarázata a sokféle gyümölcsnek. A fontosabb és ismertebb citrusfélékből csak négyet tartanak ősi fajtának: a pomelót, a mexikói lime-ot vagy zöldcitromot, a cédrátcitromot és a mandarint. A többi növény ezek hibridizálásának eredménye.
A halványzöld színű, vastag, szivacsos héjú pomelo a legnagyobb citrusgyümölcs. Általában a megvásárolható pomelók néhány kilósak szoktak lenni, de elérheti a tíz kilogramm súlyt is. A pomeló számos citrusgyümölcsnek a létrehozásában volt alapnövény, mint pl. a grépfrút, citrom, császárcitrom, narancs, sweetie és tangelo.
1, Színes televízió:
Az élethű színes kép megjelenése, a színes televízió megalkotása Goldmark Péter Károly mérnök-fizikus nevéhez fűződik. Az 1906-ban Budapesten született tudós már középiskolás korában lenyűgözte tanárait a fizika terén szerzett tudásával, később pedig nagy érdeklődést mutatott az akkor még gyerekcipőben járó televíziózás iránt. A világ első színes televízióját 1940. szeptember 4-én mutatta be.
Az Athén központjában ma is látható szelek tornyáról a legtöbben úgy vélik, a szelek kultuszának hódoló mesterek műve. A római agora egyik végében álló nyolcszögletű torony tagolatlan homlokzatain a nyolc fő szél reliefje látható – Notus (déli), Boreas (északi), Zephyrus (nyugati), Eurus (keleti) és a mellékszelek: Apeliotes (délkeleti), Aquilo (északkeleti), Africus (délnyugati), Corus/Caurus (északnyugati). Egy mozgó Triton (Poszeidón és Amphitrité gyermeke) a gúla alakú tetőn a szél irányát mutatta.
Ma lett 4 éves a blog, így következzen a "szokásos" év végi statisztika... :)
Összesen:
A nagy sumér birodalomban, Nuppur városában kerültek elő az első citromhoz hasonló maradványok. A több ezer éves citromok még aligha voltak őseink C-vitamin forrásai, sokkal inkább a rossz szellemek és a betegségek elűzésének eszközei. A szép egyiptomi kertekben is virágoztak már a kitrifák, vagyis a citromok. Ősi egyiptomi neve maradt fenn a mai latin Citrus névben. Időszámításunk előtt 3000 évvel komoly citromszakértőknek számítottak a perzsák, de az igazi termesztés csak 200-300 évvel később indult meg. A görög hódítók Perzsiában és Médiában találkoztak először az egzotikus citromfákkal, és ez a találkozás hosszú ideig foglalkoztatta őket. A gyógyszernek és talán illatszernek használt vastag héjú citromféle a perzsáknál más különleges szerepet is betöltött. Leheletüket az illatos gyümölcshéj rágcsálásával tették kellemessé. A görögök által médiai vagy perzsa almának nevezett őscitrom sokféle névnek örvendhetett. Vergilius aranyalmához hasonlítja, Galenus 200 évvel később kitrionnak nevezi. Majd a méd almából a kelet csodafája lett, azaz Kedros.
Elnevezése a latin Cannamella szóból származik, amelynek jelentése cukorsüveg. Egyes források szerint az édességként fogyasztott karamell története egészen az 1650-es évek Amerikájáig nyúlik vissza, amikor elterjedt szokás volt vízből, karamellizált cukorból és vajból apró édességeket készíteni. Nem csak az íze, hanem a hosszú eltarthatósága, magas energiatartalma és egyszerű előállítása miatt is igen népszerűvé vált, így az 1800-as évek elejére már több mint 400 karamellgyártással foglalkozó vállalat létezett a tengerentúlon. Európában először Franciaországban jelent meg az 1600-as évek végén, ahol a pralinék készítésénél alkalmazták.
Mára olyan elterjedtté vált, hogy nem csak az édességek előállításában használják, hanem különböző élelmiszerek aromájaként és színezékeként is gyakran előfordul. Sőt újabban impozáns, dekoratív művészi szobrokat alkotnak belőle a karamell mesterek.
