A jó memóriának az alsónál kisebb, de jól formált felsőtest, mely húsos, de nem kövér; finom tapintású, világos színű bőr; fedetlen (kopasz) fejtető; kampós orr; vastag, szorosan egymás mellett ülő fogak; nagy és porcogókban gazdag fülek a legfőbb külső (fiziognómiai) ismérvei. (Akik csak az arcot értékelik, azok számára a kitüremkedő szemek, a megemelt, közepén kidomborodó homlok jelenti ugyanezt.)

A rossz emlékezőképesség azokra jellemző, akiknek a felsőtestük a fejlettebb, jó húsban vannak, a bőrük pedig száraz és csupasz.

Albertus Magnus (1193-1280), a 13. század híres filozófusa azt állítja, hogy ha az ember szerencse talizmánként egy bíbic vagy fekete lile szívét, szemét vagy fejét akasztja a nyakába, semmit sem fog elfelejteni, és emellett éles eszű, gyors felfogású lesz.

Azt mondják, hogy reggeli előtt nagyon könnyű a dolgokat memorizálni.

Sokfelé ismert, elterjedt mondás, hogy az ember (fehér ember, magyar ember, indián stb.) nem felejt.

Ha elfelejtettük, hogy mit akartunk mondani, lépjünk ki a küszöb fölött, és amikor visszatérünk a házba, emlékezni fogunk rá.

Ha valamit kívülről szeretnénk tudni, éjszakára helyezzük a párnánk alá. A filippínók azt mondják, jó memóriánk lesz, ha éjszakára könyvet teszünk a fekhelyünk alá.

A zsidó néphit szerint memóriavesztést okoz, ha bármi olyant eszünk, amit előzőleg egy egér megrágott; mivelhogy a macskák, melyek egeret esznek, sem emlékeznek a gazdáikra.

A népgyógyászok azt mondják, hogy a borostyánkő és a smaragd javítják az emlékezőtehetséget, segítenek a tanulásban.

Egyesek szerint pedig a finomra őrölt fehér tömjén egy pohár fehérborral felhörpintve csodálatosan erősíti az emlékezőképességet.

Sokfelé ismert praktika, hogy ne felejtsünk el valamit, egy csomót kell kötnünk a zsebkendőnkre.

Franciaországban, az olaszországi Piemont tartományban és Svájcban a parasztok állították, hogy létezik egy oblivion nevű növény, mely emlékezetvesztést okoz annak, aki véletlenül rálép. (Mások szerint ez a növény varázserővel bírt, ugyanis láthatatlanná tette az embert.)

A történelem számos remek emlékezőképességgel bíró embert feljegyzett. Thomas Dempster (1579-1625) skót történész olyan kiváló memóriával rendelkezett, hogy korában sokan azt hitték, egy szellem súg neki. Gyakran emlegette, hogy nem tudja, mit jelent valamit elfelejteni. William Woodfall (1745-1803) a parlament munkájáról beszámoló London Morning Chronicle szerkesztője emlékezetből képes volt pontosan leírni az előző napi vitát. (Akkoriban a jegyzetelés nem volt megengedett.) Firenze szülöttét, Antonio Magliabechit (1633-1714), a híres olasz könyvgyűjtőt, akinek a könyvtára 40 000 könyvből és 10 000 kéziratból állt, „élő enciklopédiának” tartották. David Garrick-nek (1717-1779), a híres angol színésznek elég volt egyszer elolvasnia szerepét, hogy memorizálja azt.

Helló, én vagyok a benned rejlő lehetőség. De szólíts csak lehetetlennek...