A menyasszonyi fátyol valószínűleg közel-keleti eredetű, és az esküvői baldachin sátorra emlékeztet, mely alatt az ifjú pár egybekelt. Hasonló szokás élt a szaracénok körében is, ők egy finom vászonleplet terítettek a fiatalok fejére, melyet csak az áldás kimondása után távolítottak el. A fátyolnak kettős feladata volt: védelmet nyújtott a szél és a sivatagi nap ellen, másrészt megőrizte az asszony erkölcsösségét azokban az időkben, amikor az erőszak törvényes volt. Az asszony azért fátyolozta el az arcát, nehogy a szépsége miatt a férjét megöljék.

A mai esküvői szokások közül jó néhány abból a régi - az ókori görög-római - hiedelemből ered, hogy a menyasszony különösen sérülékeny és vonzó a rossz erők, az ártó szellemek számára. Emiatt számos rituálé az ellenük történő védekezést szolgálja. Ezek egyike a menyasszonyi fátyol, melynek az a célja, hogy eltakarva az arcát, megvédje őt a felismeréstől. (A koszorúslányok ugyanolyan ruhába öltöznek, mint a menyasszony, hasonló fátylat viselnek, így aztán a rossz szellemek nagy gondban vannak.)

A fátyolviselés másik indoka az volt, hogy - mivel a régi időkben a fiú szülei választottak a gyermeküknek párt - a vőlegény az esküvő befejezéséig ne láthassa meg a menyasszony arcát. Ezzel védték ki, hogy meggondolhassa magát, és elrontsa szülei üzletét, ugyanis az igen kimondása után már nem volt visszaút. Talán ezért is alakulhatott ki az a hiedelem, hogy balszerencsét hoz, ha a férjjelölt idő előtt meglátja a menyasszonyát.

A fátyol elterjedése Európában tulajdonképpen a keresztes háborúknak köszönhető, a Szentföldről visszatérő lovagok „trófeáinak” egyike volt a menyasszonyi fátyol, azonban a funkciójában és a jelentésében némi változáson ment keresztül. Amíg a muszlimoknál a nőknek az esküvő után is el kellett rejteniük az arcukat az idegen férfiak sóvárgó tekintete elől, Európában a fátyol a szerénység, az ártatlanság és a tisztaság jelképévé vált. Ez a hagyomány ma is megmaradt, s talán ez az oka annak, hogy miért csak az első házasságuk alkalmával viselnek a hölgyek fátylat.

A menyasszonyi fátyol másik szimbolikus jelentése a családfőhöz való tartozás volt, ugyanis a népszerű hiedelem szerint, amint az ara levette magáról a fátylat, attól pillanattól a férje védelme alá helyezte magát, és házas asszonnyá vált. Vagy, amikor a vőlegény felemelte a fátylát, azt jelezte, hogy - mintegy „kicsomagolva őt” - elfogadta a hölgyet feleségének, az „eladás” megtörtént, a menyasszony a tulajdonává vált.

Görögországban például a menyasszonyok - miután egy sárga fátylat öltöttek magukra – az ajtófélfákra hajpántokat kötöttek, és megszentelték az oldalait, hogy védelmet nyerjen a boszorkányok varázslata ellen. A régi Rómában pedig a menyasszony lángvörös fátylat viselt a jó szerencse érdekében.

Azt mondják, szerencsét hoz, ha a menyasszony egy korábban már viselt fátylat tesz az esküvőn a fejére, különösen akkor, ha az előző tulajdonosa boldog házasságban élt vagy él.

Egy másik hiedelem szerint a kibontás után a fátylat hagyni kell, hogy az oltár lépcsőjére essen, és ott kell, hogy maradjon, míg mindenki nem távozik a templomból. Ez állítólag jó szerencsét hoz az ifjú párra. Ugyancsak a jó szerencse jele, ha a menyasszony fátyla az oltárnál lángra kap. És az is szerencsés, ha tövis akad a menyasszonyi fátyolba.

Mások szerint viszont a menyasszony csak akkor veheti le a fátylát, amikor az esküvői ruhájából átöltözik a mindennapi ruhájába. Az pedig kifejezetten balszerencsés, ha a fátylát abban a helyiségben veszi le (lebbenti fel), ahol házasságot kötött. Timbuktuban rossz ómen a vőlegény számára, ha a leendő feleségét az esküvője napján fátyol nélkül pillantja meg.

A vőlegény kettős életére figyelmeztet, ha a fátylon át csókolja meg a menyasszonyt. Az asszony viszont - ha egyébként a szertartáson minden normálisan zajlott - szerencsés lesz, ha megőrzi az esküvői fátylát.

Mexikóban - miután megesküdtek - a belső egyesülés jelképeként a férj palástját összecsomózták a feleség fátylával, hogy ettől kezdve mindig egyetértsenek. Ha valamiért mégis összevesztek, mindketten az otthon tüze elé álltak, és a tűz azonnal újraegyesítette őket.

Máltán az esküvő reggelén a leendő férj családjának, rokonságának a legtiszteltebb tagja finom anyagból készült fehér fátylat terített a menyasszony fejére, aki brokát vagy bársony ruhát viselt, melyre a többi rokon a tenger kincseit jelképező aranykagyló-héjakat aggatott, hogy szerencséje legyen.

Japánban a menyasszonyi fátylat az esküvőt követően gondosan eltették, és megőrizték az asszony haláláig, mert a felravatalozásánál ebből készült a szemfedél.

Engedd el, jöjjön, minek jönnie kell szabadon,
Nem megakadni nőkön, hozzád címzett átkos szavakon,
Csak lazán, mély levegő és ének, nincs itt félelem,
Hisz szabad vagy, az élet örök, a lélek végtelen...