Nyolcezer évvel ezelőtt a kaukázusi népek fedezték fel a szőlőt. Módszeresen kezdték termeszteni, hogy bort készíthessenek belőle. Európát a rómaiak ismertették meg a nemes gyümölccsel. A középkorig levét csupán azok élvezhették, akiknek a kertjében megtermett. A 16. századig egy hétköznapi iszákos nem is igen tudta, hogy milyen ízű és hogy néz ki az a szőlő, amelyikből kedvenc bora készül. Azóta lassacskán elkülönült a kisszemű bor- és az asztalra való csemegeszőlő.

A legenda szerint az első számon tartott részeg ember nem volt más, mint a bárkájáról nevezetes Noé, akit hétezer évvel ezelőtt saját szőlőjének erjedt leve tepert le. (A Bibliában egyébként vagy négyszáz utalás van a borra, úgyhogy több mint valószínű, a keleti népek nem vetették meg a szóban forgó italt.)

A régi mondás szerint a víz megríkat, a bor dalra fakaszt. Alighanem ez a tulajdonság keltett gyanút Mohamed prófétában, aki megtiltotta az alkohol fogyasztását. Ennek folyományaként az iszlám által meghódított területeken kivágták a borszőlőt. Az asztali fogyasztásra alkalmas fajtákat szerencsére megkímélték a pusztulástól, sőt ügyeltek, nehogy apróbb szeművé és kevésbé finommá váljanak, mert akkor még valakinek kedve szottyanhat bort készíteni belőlük. Így nemesítettek ki több, máig létező csemegefajtát Spanyolországban, Itáliában, Franciaországban és nálunk a 14-15. században lett a szép, nagy szemű szőlő nagyurak kedvenc eledele.

A kolostorok földjein a középkortól új és új szőlőfajták születtek. A barátok aprólékos gonddal válogattak közülük. Eleinte szívesebben készítettek vörösbort, hiszen az Krisztus kiontott vérét jelképezi. Később a fehérbor is népszerűvé vált. Az apátságok hatalmas pincéibe vitték a nedűt, de arról fogalmuk sem volt, hogy szüret után még nem szabad kényelmesen hátradőlni. (A mai gazdák már pontosan tudják: a bor sok törődést igényel, állandóan gondozni kell.) Így, ha nem ecetet akartak inni, bizony szaporán kellett kortyolgatni... Nemes, sokáig érlelhető borok csupán a 16. század második felétől léteznek.

A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak...