Mai naptárunk az ősi Babilóniában alakult ki. Fejlett csillagászati ismereteik alapján ők osztották először az esztendőt 12 hónapra, a nappalt és az éjszakát 12-12 órára. Az antik görögöknél is 12 hónap volt. Ám egyik népnél sem január elseje volt az esztendő első napja. Nem is lehetett, mert a görög év a hold váltakozása folytán vagy június, vagy július végén kezdődött. Ám ugorjunk egy kicsit előre az időben: egészen a római korig!
 
A legősibb római naptárnak - amelyet Numa király naptárának is neveznek - csak 10 hónapja volt: az év márciussal kezdődött és decemberrel végződött. A hónapok ősi sorrendje: Martius, Aprilis, Maius, Junius, Quinctilis, Sextilis, September, October, November, December. Ezek a hónapok nem igazodnak pontosan se a hold, se a nap járásához; látszik, hogy ez a naptár a földművelők használatára készült, akik a téli hónapokat afféle üresjáratnak tartották. A római köztársaságkori év 12 holdhónapból állt, összesen 355 napból. Ez az év is még márciussal kezdődött, de hónapjaihoz hozzácsapták a januárt és a februárt is. A régi elnevezéseket azonban nem változtatták meg, s így a mai napig is a kilencedik hónapot hetediknek (latinul septem = hét), vagyis szeptembernek hívjuk, a tizediket pedig nyolcadiknak és így tovább.

 Később azonban, i. e. 153-ban a konzulnak az addig bizonytalan hivatalba lépési napja január 1-jére esett, és ettől kezdve ez lett az esztendő első napja. Az újév rögzítésénél bizonyára közrejátszott az a körülmény is, hogy Janus isten, akiről a januárt elnevezték, a kezdet és a vég ura volt. A köztársaságkori naptár azonban még a holdhónapokon alapult, és az év 355 napból állt. A mai, 365/366 napos évből álló naptárunkat szintén egy római kori kiválóságnak, Julius Caesarnak köszönhetjük.