Gyakori tévhit, hogy a macska elégedettségében dorombol, és hogy a különös hangot két hangszálának rezegtetésével adja.
A macskák dorombolnak szüléskor, a kicsinyükkel való kommunikáció során, és akkor is, ha megsérülnek vagy megijednek. Mivel a dorombolás generációról generációra öröklődik, feltehetőleg evolúciós előnyökkel jár.
Több kísérlet során vizsgálták már a dorombolás frekvenciáját: ez minden macska esetében 20 és 200 Hz közé esett, a legtöbbjüknél 25-50 Hz közé. Akadnak ortopédsebészek, akik ilyen frekvenciájú basszus hangokkal segítik elő a csonttöréses illetve csont-ízületi gyulladásban szenvedő betegeik gyógyulását. Kísérletek igazolják ugyanis, hogy a basszus hangok jótékonyan hatnak az új csont- és bőrszövetek kialakulására. Ez alapján feltételezhető, hogy a macska nagy öngyógyító, egy-egy éjszakai vadászat során szerzett horzsolásnál, sérülésnél a dorombolás regenerálódásukat segíti elő – ez lehet a hang evolúciós magyarázata.
A kismacskák a születésüket követő második nap már képesek dorombolni, míg nyávogni ekkor még nem tudnak. Nehéz is lenne, nyávogni és szopni egyszerre, ám a párhuzamos dorombolásnak és a szopásnak semmi akadálya. Az anya ilyenkor gyakran visszadorombol kicsinyének, feltehetőleg, hogy megnyugtassa.
Egyelőre rejtély, hogyan is keletkezik a doromboló hang. Voltak teóriák, amelyek azt feltételezték, hogy a vibrálás a gégéből indul: a teória 1981-ben dőlt meg, amikor egy kísérletben gégemetszést hajtottak végre macskáknál, és az állat továbbra is rendületlenül dorombolt.
Egyes elméletek szerint a nagyvéna fokozott véráramlása eredményezi a dorombolást. Ezt támaszthatja alá az a tény is, hogy előfordul, hogy az emberi fül számára hallhatatlan a dorombolás, ám macskánkat fonendoszkóppal meghallgatva, folyamatos dorombolásban lehet részünk.