A burgonyafélék családjába tartozó paradicsom csak Amerika felfedezése után vált ismertté Európában. A Közép-és Dél-Amerikában őshonos növényt a spanyol hódítók hozták elsőként az öreg kontinensre, ahol aztán spanyol, olasz, valamint portugál közvetítéssel terjedt el. Az indiánok által csak tomatl-nek nevezett lágy húsú, piros színű, savanykás gyümölcsöt azonban az európaiak kétkedve fogadták, és sokáig mérgezőnek tartották.

A növény első leírása a 16. század második feléből származik. A sienai születésű Pietro Andrea Matthioli orvos, botanikus számolt be elsőként róla, majd néhány évvel később a flamand Rembert Dodonaeus, és a német Georg Oelinger is értekezett a paradicsomról. ű

Annak ellenére, hogy Európában a paradicsomot évszázadokon át veszélyesnek tartották, az olaszok a – tévesen – neki tulajdonított szerelemre serkentő hatása miatt előszeretettel fogyasztották. Ezért kapta a jobb híján afrodiziákumként hasznosított növény a „szerelem almája” elnevezést.

Konyhai célokra először a 18. század folyamán, nyugat-és dél-európai országokban kezdték el használni. Azok közül is elsőként Itáliában, ahol az ételkészítés alapvető nyersanyagává vált. Összehasonlításképpen: Magyarországon például csak a 19. században került először paradicsom az asztalra, és akkor is kizárólag a főúri családoknál. Miután az 1880-as években Budapest környékén a parasztság körében megindult a paradicsomtermesztés, az egyszerűbb emberek is hozzájutottak a vitaminokban gazdag gyümölcshöz.

A tápanyagban gazdag paradicsomban a nagymennyiségű C-vitamin (100 grammban 25 mg) mellett B1, B2, E vitamin, továbbá niacin, karotin, kálium, vas, kálcium és magnézium is található. Azonban ne felejtsük el, hogy a paradicsom káros anyagot is tartalmazhat: az éretlen burgonyában található szolaninhoz kémiailag nagyon hasonló tomatidint. A tomatidin, aminek hattagú gyűrűrendszerében nitrogén található, a központi idegrendszerre gyakorol káros hatást.